A Liszt Ferenc Kamarazenekar az idén ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját. A világhírű együttes első öt évtizedéről és új terveiről a művészeti vezetőt, Rolla Jánost kérdeztük. INTERJÚ
- Egy ötvenéves együttes művészeti vezetőjének lenni bizonyára önmagában is remek dolog, Ön azonban a kezdetektől részt vett a Liszt Ferenc Kamarazenekar munkájában, gyakorlatilag minden siker az Ön nevéhez fűződik. Álságos kérdés, de milyen érzés?
- Büszkék lehetünk arra, amit elértünk. A mi esetünkben a zenekar fennmaradása a tagok összetartásán és a zene szeretetén múlt. (A tagok gyakori és törvényszerű cserélődése miatt, ami a kamaregyütteseknél általános jelenség, és nagyon érzékenyen érinti a hangzásukat, ez valójában példátlan.) Nem is beszélve arról, hogy a hírnév különleges lehetőséget jelentett akkoriban, amikor az ember nem utazhatott szabadon. Mi lényegében mindenhol jártunk a világban, ahol komolyzenét el lehet adni, kivéve Norvégiát. Meglepő, hogy így alakult, de most ezt is pótolni fogjuk: tárgyalunk a Bergeni Fesztivállal, a tervek szerint 2014 májusában lépünk majd fel ott. De ettől eltekintve tényleg minden híres koncertteremben játszottunk a Carnegie Halltól a Concertgebouw-n át Sydney legendás operaházáig, és az ismeretségeink révén kivételes szólistákat tudtunk bemutatni az itthoni zenekedvelőknek. A legnagyobb kihívás mégis mindmáig a hazai pálya, elsősorban a Zeneakadémia. Az a legnehezebb feladat, hogy ugyanazon közönség előtt évről évre meg tudjunk újulni.
- Januártól Önök is visszatérnek egy bérletsorozattal a Zeneakadémiára. Járt már a felújított épületben?
- Csak a terveket láttam annak idején, még nem tudom, milyen lett. Kíváncsi vagyok, hogy megmaradt-e a terem aurája és akusztikája, mert az ilyesmi sérülékeny dolog, egy festés is képes változtatni rajta. Bőven van tapasztalatunk ezen a téren, egy időben ugyanis sok új koncertteremben játszottunk, ahol kikérték a zenekar véleményét a hangzással kapcsolatban. Ha egy teremnek nincs saját hangja, az nagy baj, mert a helyszín fantasztikus pluszt tud adni az előadáshoz. Az ember meghúz egy hangot, és hallja a visszajelzést - ha ez nincs, akkor nehéz kontrollálni az előadást, nehéz jól játszani.
- Amikor az együttes megalakult, a vonósokra épülő kamarazenekar nem volt túlságosan gyakori jelenség. Hogyan hatott ez a pályafutásukra?
- Igazság szerint ez szerencsés helyzet volt. Az emberek szeretnek zenekari koncertekre járni, és ez a forma ötvözi a zenekari játékot a kamarazenével. Amikor elkezdtük, csakugyan kuriózumnak számított az egész, a karmester nélküli előadás különösen. Az I Musici di Roma így játszott ugyan, de egyébként ez egyáltalán nem volt megszokott. Tényleg nagyon sok lehetőség rejlik ebben az előadásmódban, mivel nagy hangsúlyt kapnak benne a kamarazenei elemek: a zenekari tagok nem egy karmester kiszolgálói, hanem aktív részesei a formálásnak, a hangzásarányok pedig egy felnagyított vonsónégyes viszonyait tükrözik, így sokkal aktívabb a játék. Nagy szimfonikus zenekarok sokszor valahogyan "hangtalanok" lesznek a precizitás hajszolása miatt, míg egy kamarazenekar harmonikus együtthangzása minden egyes tag személyes felelőssége. Ráadásul rejlik ebben egyfajta küldetés lehetősége is: a kamarazene közönsége elég behatárolt, sokszor hozzáértők szűk köréből áll, viszont ha mi játszunk el egy-egy remekművet, Schubert csodálatos C-dúr vonósötösét vagy Debussy vonósnégyesét például, az sokkal több emberhez jut el. A kamarazenének ez a "népszerűsítése" éppen ezért szinte a programunkká vált, a születésnapra készült lemezünkre is kamarazenekarra átírt tételeket válogattunk.
- Az instrumentális együtteseknek ez a típusa, ahogyan említette is, korábban ritkaságnak számított, mostanra azonban a historikus előadói gyakorlatnak köszönhetően hirtelen sok versenytársuk akadt.
- Igen, a historikusok hajlamosak maguknak vindikálni a barokk zene egyedül üdvözítő megszólaltatását, de azért már puhul az elszántságuk. Az a játékmód, stílusjegy, ami velük jelent meg, hasznos, az elmúlt évtizedek ízlésváltozásának hatására mi is másképp játszunk, azt azonban nem gondolom, hogy teljesen vissza kellene fordulni a múlt felé. Nem hiszem, hogy az akkori szerzők ne tapsoltak volna a későbbi újításoknak, ha megtapasztalhatták volna őket, végtére is a hangszerek tökéletesítése, modernizálása azért történt meg, mert volt rá igény. Aki a történeti pontosságra szakosodik, annak le kell mondania a mindenevésről, arról, hogy bármit előadhasson Vivalditól a klezmerig, ahogyan mi is tesszük.
- Az első, nagyszerű ötven év után milyen terveik vannak a jövőre?
- Fiatalodunk, éppen azért, hogy az együttes megérhesse a következő ötven évet is. Próbálkozunk, kísérletezünk, igyekszünk önállósítani a zenekart, hogy ugyanúgy működhessen nélkülem, ahogyan annak idején én át tudtam venni Sándor Frigyestől. Ez most átmeneti korszak, új ötletekkel, új irányokkal.
- Büszkék lehetünk arra, amit elértünk. A mi esetünkben a zenekar fennmaradása a tagok összetartásán és a zene szeretetén múlt. (A tagok gyakori és törvényszerű cserélődése miatt, ami a kamaregyütteseknél általános jelenség, és nagyon érzékenyen érinti a hangzásukat, ez valójában példátlan.) Nem is beszélve arról, hogy a hírnév különleges lehetőséget jelentett akkoriban, amikor az ember nem utazhatott szabadon. Mi lényegében mindenhol jártunk a világban, ahol komolyzenét el lehet adni, kivéve Norvégiát. Meglepő, hogy így alakult, de most ezt is pótolni fogjuk: tárgyalunk a Bergeni Fesztivállal, a tervek szerint 2014 májusában lépünk majd fel ott. De ettől eltekintve tényleg minden híres koncertteremben játszottunk a Carnegie Halltól a Concertgebouw-n át Sydney legendás operaházáig, és az ismeretségeink révén kivételes szólistákat tudtunk bemutatni az itthoni zenekedvelőknek. A legnagyobb kihívás mégis mindmáig a hazai pálya, elsősorban a Zeneakadémia. Az a legnehezebb feladat, hogy ugyanazon közönség előtt évről évre meg tudjunk újulni.
- Januártól Önök is visszatérnek egy bérletsorozattal a Zeneakadémiára. Járt már a felújított épületben?
- Csak a terveket láttam annak idején, még nem tudom, milyen lett. Kíváncsi vagyok, hogy megmaradt-e a terem aurája és akusztikája, mert az ilyesmi sérülékeny dolog, egy festés is képes változtatni rajta. Bőven van tapasztalatunk ezen a téren, egy időben ugyanis sok új koncertteremben játszottunk, ahol kikérték a zenekar véleményét a hangzással kapcsolatban. Ha egy teremnek nincs saját hangja, az nagy baj, mert a helyszín fantasztikus pluszt tud adni az előadáshoz. Az ember meghúz egy hangot, és hallja a visszajelzést - ha ez nincs, akkor nehéz kontrollálni az előadást, nehéz jól játszani.
- Amikor az együttes megalakult, a vonósokra épülő kamarazenekar nem volt túlságosan gyakori jelenség. Hogyan hatott ez a pályafutásukra?
- Igazság szerint ez szerencsés helyzet volt. Az emberek szeretnek zenekari koncertekre járni, és ez a forma ötvözi a zenekari játékot a kamarazenével. Amikor elkezdtük, csakugyan kuriózumnak számított az egész, a karmester nélküli előadás különösen. Az I Musici di Roma így játszott ugyan, de egyébként ez egyáltalán nem volt megszokott. Tényleg nagyon sok lehetőség rejlik ebben az előadásmódban, mivel nagy hangsúlyt kapnak benne a kamarazenei elemek: a zenekari tagok nem egy karmester kiszolgálói, hanem aktív részesei a formálásnak, a hangzásarányok pedig egy felnagyított vonsónégyes viszonyait tükrözik, így sokkal aktívabb a játék. Nagy szimfonikus zenekarok sokszor valahogyan "hangtalanok" lesznek a precizitás hajszolása miatt, míg egy kamarazenekar harmonikus együtthangzása minden egyes tag személyes felelőssége. Ráadásul rejlik ebben egyfajta küldetés lehetősége is: a kamarazene közönsége elég behatárolt, sokszor hozzáértők szűk köréből áll, viszont ha mi játszunk el egy-egy remekművet, Schubert csodálatos C-dúr vonósötösét vagy Debussy vonósnégyesét például, az sokkal több emberhez jut el. A kamarazenének ez a "népszerűsítése" éppen ezért szinte a programunkká vált, a születésnapra készült lemezünkre is kamarazenekarra átírt tételeket válogattunk.
- Az instrumentális együtteseknek ez a típusa, ahogyan említette is, korábban ritkaságnak számított, mostanra azonban a historikus előadói gyakorlatnak köszönhetően hirtelen sok versenytársuk akadt.
- Igen, a historikusok hajlamosak maguknak vindikálni a barokk zene egyedül üdvözítő megszólaltatását, de azért már puhul az elszántságuk. Az a játékmód, stílusjegy, ami velük jelent meg, hasznos, az elmúlt évtizedek ízlésváltozásának hatására mi is másképp játszunk, azt azonban nem gondolom, hogy teljesen vissza kellene fordulni a múlt felé. Nem hiszem, hogy az akkori szerzők ne tapsoltak volna a későbbi újításoknak, ha megtapasztalhatták volna őket, végtére is a hangszerek tökéletesítése, modernizálása azért történt meg, mert volt rá igény. Aki a történeti pontosságra szakosodik, annak le kell mondania a mindenevésről, arról, hogy bármit előadhasson Vivalditól a klezmerig, ahogyan mi is tesszük.
- Az első, nagyszerű ötven év után milyen terveik vannak a jövőre?
- Fiatalodunk, éppen azért, hogy az együttes megérhesse a következő ötven évet is. Próbálkozunk, kísérletezünk, igyekszünk önállósítani a zenekart, hogy ugyanúgy működhessen nélkülem, ahogyan annak idején én át tudtam venni Sándor Frigyestől. Ez most átmeneti korszak, új ötletekkel, új irányokkal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése