Lélekzene a Vastag testvérekkel

November 24-én, szombaton este a Creol Bár adott otthont Vastag Csaba és Vastag Tamás újabb zongorakíséretes estjének. Közreműködött Somodari Tamás zongorán, Birincsik Albert, Bakács István illetve Vastag Tamás gitáron.

Szürke, ködös reggel ez a vasárnapi.  Állok a Keleti pályaudvar metrómegállójában - várakozás közben álmosan meredve a Grand Hotel Hungária reklámképeire, s hirtelen bevillan néhány gondolat, hogy mihez is tudnám hasonlítani az előző esti koncertet.  Reims, Köln és más városok egyre nagyobb katedrálisainak képei bukkannak fel emlékeim közül.

Égbe törő, csipkézetten elegáns, mégis a pillérek támaszának köszönhetően egyre monumentálisabbá válható, az időnek és az enyészetnek régóta szilárdan ellenálló templomok.  Magam is elcsodálkozom ezen a meglepő asszociáción.

De mégis, igen. Vastag Csaba a hangjából építette fel ezt a láthatatlan, de jól érzékelhető katedrálist.  De mit érne, ha üresen állna….

Aznap este sokszor tanítottak testvérével, Vastag Tamással együtt az egymásra figyelésre, hogy megszabadulva a konvencióktól, végre önmagunk legyünk és érezzünk, hogy „most élünk”.

Csaba szétfeszíti a teret mozgással, hanggal, lélekkel.

Bemegy a közönség közé, feláll mindenre, csak, hogy a hátul állók is láthassák. A bárpult sem marad ki, közel akar lenni VIP-nek minősített teljes közönségéhez, mert mindenki egyformán számít.  Az este egyik legszebb gesztusa volt, amikor ezt már a koncert elején kinyilvánította.

Mindenkinek adni akar, mindenkit felemelni. S teszi mindezt a zene nyelvén, a zene örömével-bánatával és sok-sok nevetéssel , viccelődéssel.

Which way do I turn, Crazy Little Thing Called Love, Patience, Most élsz és a saját dalok.

Vastag Csaba jó. Vastag Tamás jó. A kísérő zenészek jók. Ez evidencia, nem is kell róla hosszasan írni. Megszoktuk a magas színvonalat, a változatos hangulatú dalokat, a mélységet és magasságot, a meglepetéseket mind éneklésben, mind viselkedésben, összekötő szövegekben.  Az az állandó, hogy mindig változik valami. Soha nem ugyanaz semmi, még ha sokadszor is hallunk már egy-egy kedvenc dalt. Mindig új a felfogás, új a mondanivaló. Ne gondolkodj, csak érezz, engedd elvarázsolni magad. Legyünk együtt, lélegezzünk együtt. Fogva tartja a figyelmet, behúz a saját világába, ami kétségkívül színes és változatos. Titka van.  Emberi, művészi rejtett tartalékai kimeríthetetlennek tűnnek. Meggyőződésem, hogy hosszú-hosszú órákig tartana az is, amíg a repertoárját végigénekelné.

A U2: One egy széken állva hangzott el. Azt hiszem, ennek a dalnak az előadása - döbbenetesen mélyről jövő művészi fokozás az égbe kiáltásig - okozta bennem a rendhagyó hasonlatok megjelenését, amikor látni véljük a kiszakadt lelket, kristálytiszta, precíz és lenyűgöző megformálásban.

Tamás mindig a megnyugvást képviselte, összességében így került egyensúlyba az egész este. Árasztja az elfogadást, a megbékélést.  Your Song, Eternity, Soha még….De a humoruk sem hagyja el őket. Csaba eljátszotta az első soros rajongót, míg Tamás énekelt, persze ez a karikatúra felszabadult nevetésbe torkollt. Sok ilyen tréfa van a tarsolyukban, oldani a néha döbbent csendet és feszültséget.

„Van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet válaszolni”. (Márai)

Kicsi volt a tér, sok az ember, és szinte minden szám után vastaps. Nemrég írtam, hogy Csaba láthatóan nem érti ezt vagy zavarja ebben valami. Most kaptunk választ. Érdekes, szinte zavarban elmondott eszmefuttatásában így fogalmazta meg, mit is gondol: az előadó meghajol, hogy köszönetét fejezze ki, a közönség tapsol, szintén köszönetének adva így hangot, de mi is az igazi köszönet neki?  Ha a dalok közben a közönség is minden idegszálával benne van a produkcióban és együtt lélegezik vele. Ha átmehet az üzenet, az az igazi köszönet.

Két és fél óra után már egészen szoros volt a gyűrű körülötte, amikor elénekelte a legújabb dalát.  Illetve néha meghatottan hallgatta, ahogy az egy hete bemutatott, a szeretett közönségének írt dalt egy emberként énekelték – neki, vele közösen:  Ugye,érzed? Csak remélhetjük, hogy érezte,  vannak pillérek a katedrális falainál.

Azt kívánta, mielőtt énekelt a Sunday Morningról, hogy mindenkinek legyen szép a vasárnap reggele.

Ködös volt a délelőtt is azon a vasárnapon, de biztos vagyok benne, hogy sokan látták szépnek. 

Megjegyzések