Szirupos szintipop. Vagy mégsem. A Passion Pit másodszorra sokkal összeszedettebb és egységesebb, és egy fokkal depressziósabb is, bár ez első blikkre egyáltalán nem hallatszik
Az amerikai zenekar nem rendes bandaként indult (bár, hogy ma mi számít "rendes" bandának, az eléggé kérdéses). Michael Angelakos négy éve a barátnőjét akarta csupán meglepni egy dalcsokorral, aztán a fél világot sikerült. Történt ugyanis, hogy az anyag valahogy odakeveredett a Frenchkiss nevű New York-i független kiadóhoz, amely egy EP-vé bővítve Chunk Of Change címmel piacra is dobta azt.
2009 tavaszán pedig megkaptunk a tavaszias debütöt is. A több indie arccal rögzített Manners kvázi világsikert hozott a massachusetts-i srácoknak. Dallamos szintipop falzett énekkel, könnyed hangvétellel, príma zenei ötletekkel, jövőbe mutató, de a múltból merítő hangzással. Csettintettünk. A második album már nem ennyire egyértelmű ügy.
A felszínen persze továbbra is napos, slágeres, laza, de ha jobban felkeverjük a koktélt, bizony felkavarodik egy nagy adag melankólia is. Tény, hogy Angelakos megkínlódott a lemezzel, mentális zűrökre hivatkozva többször is félbeszakadtak a felvételek, sőt, a minap épp arról szóltak a hírek, hogy még a nyár eleji turnét is meg kellett szakítani. Tehát aki figyel a szövegekre (függőségek, egyedüllét, kiábrándultság) az inkább egy kifelé happy, de belső démonokkal küzdő fiatalembert hall, akinek mindettől függetlenül továbbra is óriási érzéke van a fülbemászó popdalokhoz.
A Cut Copyt, a Hot Chipet, az MGMT debütáló albumát és az Empire of the Sunt egyszerre eszünkbe juttató dalok között nincs akkora különbség, mint volt a hullámzó színvonalú első albumon. Ez itt egy egységes, és egységességében korrekt színvonalú, szórakoztató, a korszellembe illeszkedő színes-szagos szoftpop, sok érzelemmel és néha egy kis katarzissal. Mindezek miatt olyan bombasláger, mint például a Sleepyhead volt, ezúttal nincs, találunk viszont helyette 12 hol táncos, hol pedig belassult, izgalmasan hangszerelt és polírozottan szóló dalt. Egy biztos, a szintetizátorok még az aranykornak számító nyolcvanas években sem szóltak ilyen változatosan és menőn.
Egy kisebb bökkenő akad csupán; Angelakos egyszer kétszer kissé mesterkéltnek tűnik, továbbá néha a giccshatárra sodródik, de ezt meg hamar elfelejtjük az olyan dalok hallatán, mint a Take A Walk, az örömtől duzzadó I'll Be Alright, vagy épp az R&B-s Constant Conversations.
2009 tavaszán pedig megkaptunk a tavaszias debütöt is. A több indie arccal rögzített Manners kvázi világsikert hozott a massachusetts-i srácoknak. Dallamos szintipop falzett énekkel, könnyed hangvétellel, príma zenei ötletekkel, jövőbe mutató, de a múltból merítő hangzással. Csettintettünk. A második album már nem ennyire egyértelmű ügy.
A felszínen persze továbbra is napos, slágeres, laza, de ha jobban felkeverjük a koktélt, bizony felkavarodik egy nagy adag melankólia is. Tény, hogy Angelakos megkínlódott a lemezzel, mentális zűrökre hivatkozva többször is félbeszakadtak a felvételek, sőt, a minap épp arról szóltak a hírek, hogy még a nyár eleji turnét is meg kellett szakítani. Tehát aki figyel a szövegekre (függőségek, egyedüllét, kiábrándultság) az inkább egy kifelé happy, de belső démonokkal küzdő fiatalembert hall, akinek mindettől függetlenül továbbra is óriási érzéke van a fülbemászó popdalokhoz.
A Cut Copyt, a Hot Chipet, az MGMT debütáló albumát és az Empire of the Sunt egyszerre eszünkbe juttató dalok között nincs akkora különbség, mint volt a hullámzó színvonalú első albumon. Ez itt egy egységes, és egységességében korrekt színvonalú, szórakoztató, a korszellembe illeszkedő színes-szagos szoftpop, sok érzelemmel és néha egy kis katarzissal. Mindezek miatt olyan bombasláger, mint például a Sleepyhead volt, ezúttal nincs, találunk viszont helyette 12 hol táncos, hol pedig belassult, izgalmasan hangszerelt és polírozottan szóló dalt. Egy biztos, a szintetizátorok még az aranykornak számító nyolcvanas években sem szóltak ilyen változatosan és menőn.
Egy kisebb bökkenő akad csupán; Angelakos egyszer kétszer kissé mesterkéltnek tűnik, továbbá néha a giccshatárra sodródik, de ezt meg hamar elfelejtjük az olyan dalok hallatán, mint a Take A Walk, az örömtől duzzadó I'll Be Alright, vagy épp az R&B-s Constant Conversations.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése