Íme, egy újabb dalszerző-előadó, aki bárkinek bejöhet, korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül, épp ezért nem is vagyunk elájulva tőle.
Harrison Cosmo Krikoryan Jarvis New Jerseyben született, és még kisgyerek volt, mikor a család a tenger túloldalára, Devonba költözött át. Az első zenei zsengék a hálószobában születtek, csakúgy, mint az első VHS-filmek, merthogy Jarvis filmezéssel is foglalkozik. A független Wall of Soundnál megjelent debüt, a Humasyouhitch/Sonofabitch, illetve a róla kimásolt She's Got You annyira bejött a legendagyáros NME-nek, hogy rögtön beválogatta azt a „10 szám, amit a héten hallanod kell” listájára. Megnyíltak a kapunk.
Jarvis koncertezett a Muse, a Panic at the Disco, a The Sunshine Underground, vagy épp az idén új lemezzel jelentkező Reverend and the Makers társaságában is. Így második albuma, a 2010-ben kiadott Is the World Strange or Am I Strange? idején már amolyan személyes kis kedvencként jegyezte a brit közönség. A Think Bigger, bár címe mást ígér, nem gondolkodik nagyban. Amit vállal, azt teljesíti, de ennyi.
11 dalt kapunk. Az egyik modoros, a másik nem, az egyik szerethető, a másik unalmas, az egyik vidám, a másik szomorú. Jarvis minden számban más és más arcát igyekszik felénk fordítani, de sajnos annyira nem színes személyiség, hogy ezzel háromnegyed órán át fenn tudja tartani az érdeklődést. Mert hát alapvetően ezek mégiscsak közepesen kreatív dalszerzői vénáról árulkodó popszámok, amelyek pont így szóltak volna a hetvenes években, valami B kategóriás SZTÁR előadásában is.
Pedig Jarvis tényleg mindent bedob: mézes vagy épp feszültséget teremtő, drámai vonósokat, csembalót, bendzsót, harmonikát, ukulelét, akusztikus gitárt, torzítót, (ha kell) szépen kidolgozott vokálokat, habkönnyű, kicsit Paul Simont idéző popot (Love This), kocsmapunkot (Sunshine), loncsos bluest (Good Citizen), mezőillatú countryt (Friend Of Mine), folkot (Hopless Bay), sőt, még kőkemény, őszinte hard rockot is (az amúgy erősen middle of the road ízű Train Downtown közepén). Mindezzel azonban sajnos csak azt éri el, hogy úgy érezzük magunkat, mint egy tévés tehetségkutató előválogatóján.
Nem arról van szó, hogy ez a 22 éves srác nem lenne szimpatikus, vagy hogy ne állna (akár) fényes jövő előtt, mert még ez is benne van a pakliban, de az a bizonyos „saját hang” egyelőre nagyon hiányzik.
Jarvis koncertezett a Muse, a Panic at the Disco, a The Sunshine Underground, vagy épp az idén új lemezzel jelentkező Reverend and the Makers társaságában is. Így második albuma, a 2010-ben kiadott Is the World Strange or Am I Strange? idején már amolyan személyes kis kedvencként jegyezte a brit közönség. A Think Bigger, bár címe mást ígér, nem gondolkodik nagyban. Amit vállal, azt teljesíti, de ennyi.
11 dalt kapunk. Az egyik modoros, a másik nem, az egyik szerethető, a másik unalmas, az egyik vidám, a másik szomorú. Jarvis minden számban más és más arcát igyekszik felénk fordítani, de sajnos annyira nem színes személyiség, hogy ezzel háromnegyed órán át fenn tudja tartani az érdeklődést. Mert hát alapvetően ezek mégiscsak közepesen kreatív dalszerzői vénáról árulkodó popszámok, amelyek pont így szóltak volna a hetvenes években, valami B kategóriás SZTÁR előadásában is.
Pedig Jarvis tényleg mindent bedob: mézes vagy épp feszültséget teremtő, drámai vonósokat, csembalót, bendzsót, harmonikát, ukulelét, akusztikus gitárt, torzítót, (ha kell) szépen kidolgozott vokálokat, habkönnyű, kicsit Paul Simont idéző popot (Love This), kocsmapunkot (Sunshine), loncsos bluest (Good Citizen), mezőillatú countryt (Friend Of Mine), folkot (Hopless Bay), sőt, még kőkemény, őszinte hard rockot is (az amúgy erősen middle of the road ízű Train Downtown közepén). Mindezzel azonban sajnos csak azt éri el, hogy úgy érezzük magunkat, mint egy tévés tehetségkutató előválogatóján.
Nem arról van szó, hogy ez a 22 éves srác nem lenne szimpatikus, vagy hogy ne állna (akár) fényes jövő előtt, mert még ez is benne van a pakliban, de az a bizonyos „saját hang” egyelőre nagyon hiányzik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése