Charles Lloyd híre egykor messze túlnőtt a jazzrajongók körein. A '60-as évek végén Miles Davis mellett talán ő volt az egyetlen jazzista, aki igazán nagy tömegeket vonzott a műfajhoz, de természetesen nem akusztikus hangszereivel és hagyományos kvartettfelállásával, hanem a hippi ellenkultúrához kapcsolódó külsőségekkel: az afro frizurával, trapéz csípőnadrággal és a virággyermekek színpompás világát idéző lemezborítókkal. Sőt, albumcímekkel: az 1967 januárjában a San Francisco-i Fillmore Auditoriumban tartott nagy hangversenyének anyagát két lemez őrizte meg, a Love-In és a Journey Within. Mindkettő magán viseli a korszellemet, az előbbi egy akkor vadonatúj fogalomra, a szabad szerelmet, a zenét, kábítószereket és keleti meditációt ötvöző békés összejövetelre utalva, hiszen az első love-in-t nem sokkal a lemez keletkezése előtt rendezték.
Lloyd nem sokáig élvezte a hírnévvel járó életet. Hátat fordított a nyilvánosságnak, azt mesélték róla, hogy visszavonultan él a keleti parton, és filozófiával foglalkozik. Szűk egy évtizeddel később tűnt fel újra a jórészt elfeledett művész, s egy rövid átmeneti periódus után, melyben Michel Petruccianival készített albumokat, a müncheni ECM-mel kötött szerződést, amely máig tart. Hogy miért az ECM? Ebben talán annak is szerepe lehet, hogy Manfred Eicher producer még jól emlékezett rá: Lloyd volt az, aki két ECM-világklasszist, Keith Jarrettet és Jack DeJohnette-et elindította a hírnév felé.
Mindezt jó tudni, hiszen az idős Charles Lloyd zenéje, ha nem is mindig egyértelműen és szembeszökően, ezer szállal kötődik régi önmaga esztétikájához és zenei gyakorlatához. Budapesti koncertjén is jól érzékelhető volt e kapcsolat. De senki se gondoljon szentimentális nosztalgiázásra. Lloyd bölcs iróniával tart távolságot ifjúkori énjétől és eszményeitől, anélkül, hogy az öregek gőgjével megtagadná azokat. Megértő mosollyal előadott anekdotái és gyakran „retro feeling"-et árasztó zenéi mind azt sugallják, hogy a mester szívesen nyúl vissza régi zenéihez egy-egy patternért, jól begyakorolt, felejthetetlen fordulatért, akár egy kedves melódiáért, miközben előre tekint, mert tudja, hogy minden újabb formációjával és lemezével szűz területeket kell meghódítania a maga számára.
Az immár több mint harminc éve tartó ECM-korszakában is megszokhattuk, hogy időnként kisebb-nagyobb változtatásokat hajt végre zenéjében. A legelemibb erejű talán az volt, amikor egy kivételesen érzékeny társsal, Billy Higginsszel duófelvételeket készített. De a Larry Grenadier (bőgő) és Gregory Hutchinson (dob) szereplésével megalakított Sky Trio is mindenképpen új lépés az úton. Ma több a pasztellszín Lloyd játékában, mint régen, a '60-as évek lemezein, de szaxofonhangja jellemzően továbbra is puha fényű, és a triózene ritmikailag olyan változatos, hogy mire melankolikusnak, esetleg enerváltnak kezdenénk érezni, már egy dinamikusabb váltás történik, és hirtelen a Coltrane-Sanders tradícióban találjuk magunkat. Lloyd fő hangszere természetesen ma is a tenorszaxofon, de azt se mondhatjuk, hogy megszűnt volna a fuvola szakértője lenni közel fél évszázaddal korai teljesítményei után. A koncerten épp az a Third Floor Richard című szerzemény árasztotta leginkább a már említett retróhangulatot, melyben Lloyd kicsit popos fuvolajátékával evokálta az ötven évvel ezelőtti időket. A New York-i élményein alapuló darabot Of Course, Of Course albumán tette közzé 1964-ben, Szabó Gábor gitárkíséretével.
A folytonosság a keleti zenei elemek alkalmazásában is megfigyelhető. A hangverseny stiláris sokféleségében, különösen azután, hogy magyar zenészek is színpadra léptek, s a triót szextetté egészítették ki, megsokasodtak a keleties színek. Nem véletlenül, hiszen Lloyd régóta elkötelezett a távol-keleti filozófiák mellett, és már a '70-es évek elején együtt dolgozott Aashish Khan sarod- és Pranesh Khan tablajátékossal, később pedig Zakir Hussainnal. A Petrucciani-időszak albumai és a Billy Higginsszel duóban felvett zeneanyagok, illetve közös hangversenyeik szintén részben az orientalizmus jegyében fogantak. A Művészetek Palotájában tárogatón, egyik kedves hangszerén keveset játszott, pedig tudjuk róla, hogy mennyire vonzódik az egzotikus fafúvókhoz, például a pakisztáni oboához.
A hangverseny nyitó száma azt sejttette, hogy különleges, szvit-jellegű előadással, nem pedig különálló, karakterükben esetleg élesen elütő számokkal lesz dolgunk, ami nem lett volna meglepő, ismerve Lloyd efféle törekvéseit a Notes From Big Sur című albumán (1991), illetve szellemi vonzalmát az olyan lemezkompozíciók iránt, mint az A Love Supreme. A szvitben való gondolkozás ugyan végül nem valósult meg, de mégis szokatlan élménye lehetett a közönségnek, mert egy bölcs mester tematikus előadását hallhatta: Lloyd ugyanis magyar vonatkozásokra fűzte fel tegnapi repertoárját. Az első darab Kodályt idézte meg, majd beszélt Bartók iránti ifjúkori lelkesedéséről. A koncert további részében pedig a Szabó Gábor-munkakapcsolat motívuma dominált. Ennek jegyében játszotta el az I Fall In Love Too Easily című standardet (korábban: Mirror, 2009), melyet a forradalmi magyar gitáros 1956-os emigrációja után sokszor elénekelt amerikai klubokban.
Hutchinson és Grenadier természetesen remek ritmusszekciót alkot. Azon lehet talán vitatkozni, hogy az ECM-lemezeken korábban hallott kísérők (Palle Danielsson, Anders Jormin, Jon Christensen, Billy Hart, Billy Higgins stb.) és a szaxofonos között tökéletesebb volt-e az interakció, mint a mai kísérők és Lloyd között, de az biztos, hogy a ritmusszekció tagjai szólóikban hasonlóan sokszínűnek mutatkoztak, mint Lloyd a maga játékában. Nyers erő és kifinomult balladajáték szép harmóniája valósult meg a triózásban. Míg az első ECM-lemezeken érződött némi monotonitás a kompozíciókban, valamint rutinmunka a kíséret részéről, itt mindegyik szóló külön karakterrel rendelkezett, s az északi kísérők hideg precizitása helyett néha kissé durvára csiszolt, de játékos, máskor meg alázatosan kiszolgáló bőgőzést és dobolást hallottunk. A trió programjába egy hilife-hangulatú szám is belefért, amely akár az Impulse-korszak utáni Pharoah Sanders valamelyik lemezén is megszólalhatott volna.
Borbély Mihály, Lukács Miklós és Dresch Mihály négy számban csatlakozott a trióhoz. Ekkor újabb éles stílusváltás zajlott le a színpadon, a zene népies, szabad improvizatív és, mint feljebb már említettem, keleties karaktere erősödött. Dresch billentyűkkel ellátott furulyája (fuhunja) izgalmas ellenpontja volt a tenorszaxofonnak.
A nagy sikerre való tekintettel két ráadást adott a zenekar. A végén ismét egy rövid trióelőadás csendült fel, Leonard Bernstein Somewhere-je, egy sajnálatosan keveset játszott melódia. Valaki egyszer azt mondta Lloydról, hogy amikor megszólal, nemcsak hallani, érezni is lehet a muzsikáját. A hetvennégy éves szaxofonos ma is ezt az élményt váltja ki hallgatóiból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése