A zeneszerző hozzászólása, amely a Krétakör szervezte Szünet nélkül! – a magyar kultúra érdekében címmel rendezett konferencián hangzott el. Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő előadó a magyarországi zenei élet helyzetéről beszélni, mert évente csak hat hónapot töltök itthon, amikor komponálok, a másik hat hónapban külföldön dirigálok. Így inkább összehasonlításokat tudok tenni aközött, amit külföldön és amit itthon tapasztalok. Csak a pozitív fejleményekről fogok beszélni, így aztán rövid leszek. A következő témákról lesz szó: kreativitás, műsorpolitika, együttesek és zenekarok, saját intézetem és a Budapest Music Center jövőbeni tervei.
Az igazi szakmám a 70-es évek óta a kreáció támogatása. Fontos nekem, hogy új projektek előkészitésében aktívan részt vegyek, hogy amit zeneszerzőként és dirigensként tudok, az közvetlenül belekapcsolódjon az új művek létrejöttébe, hogy mentorként és zsűriként a fiatal generáció előbbre jutását elősegítsem.
A nyugat-európai országok, Amerika, Kanada, Japán, újabban a balti országok is tudnak jelen és jövő időben gondolkozni. Mindenhol a jelenből a jövőbe vezető, élő zenekultúrával találkozom. A kelet-európai országok identitáskeresése és a múlttal való idővesztegetése tulajdonképp a kreatív gondolkodás hiányára, szellemi lustaságra utal. Az itthoni zenei életben láthatunk egy-két kivételt a fiatalabb generáció munkáiban, de ehhez nagyon nehéz nekik financiális és társadalmi támogatást találniuk. Hiányzik a kreatív zenei csoportok folyamatos munkáját biztosító országos hálózat és a tervezhetőség anyagi biztonsága.
Egy alapvető magyar problémáról is szeretnék beszélni: a kreációról, amelynek a nyugati zenei életben sokkal magasabb az értéke, mint nálunk. A franciák magát a szellemi terméket és annak első bemutatását nevezik kreációnak, azt, ami éppen most született. Az új művek bemutatása természetszerűleg összefügg azzal, hogy a komponista él. Ha él, akkor őt személyesen is be lehet mutatni, az ő gondolatvilágát és kulturális hátterét is. El lehet játszani a zeneirodalomból azokat a műveket, amelyeket ő kiválaszt, amelyekhez kapcsolatot érez, amelyikből levezethető: hogyan jutott neki eszébe pont az, amit most hallunk. Le lehet vetíteni egy filmet róla, vagy azt, amit a legjobban szeret. Ez érdekli a közönséget.
Ehhez viszont egy fesztiválra van szükség és arra a folyamatosságra, hogy a közönség megkérdezhesse: ki lesz a következő? A londoni Barbican a BBC-vel például négy ilyen portréfesztivált rendezett egy évben, és három év alatt több, mint tíz szerzőt mutattak be. Itthoni viszonylatban még ha van is egy bemutató, az hatástalan marad, nincs felfuttatva, nincs következménye, kipipálják és soha többet.
A műsorpolitikáról. Az a tapasztalatom, hogy a közönség jól formálható, ha a szervezők az irányt és az arányt következetesen végigviszik. Fontos iránynak tartom a programációban azt a fesztiválszerkezetet, amit a Müpában például a Wagner- vagy Mahler-fesztiválból ismerünk. A nagy tematikus fesztiválok egyidejűleg tudják a közönség érdeklődését koncentrálni és a műsorpalettát szélesiteni. Az itthoni gyakorlattal szemben külföldön a legtöbb fesztivál centrumában a kreáció áll és körülötte jó arányban elhelyezve az étvágygerjesztő adalékok.
Egy vagy több komponista portréja köré nagyon személyes, változatos programot lehet szerkeszteni, amelyik a szerzők művészi világát, gondolkodási körét is megismerteti a közönséggel. Ezt jó lenne itthon is bevezetni. A Müpa műsorában azt a sorozatot találtam a legérdekesebbnek, amelyik a kortárs magyar irókat mutatja be. Gondolom, innen már csak egy lépés lenne a kortárs magyar zeneszerzőket is bemutatni.
Csináltam egy gyors statisztikát a Müpa zenekari műsoraiból, hogy milyen műveket hall a budapesti közönség most februártól június közepéig. A két nyertes: Beethoven és Brahms, mindkettö nyolc-nyolc művel. A magyar szerzők jó arányban szerepelnek a műsoron: Lisztig visszamenőleg tizenöt szerzőből nyolc élő szerző műveit játsszák, ebből három fiatal bemutatóját lehet hallani. A nagyvilág élő szerzőit egyedül a hatvanéves Wolfgang Rihm képviseli egy művel, rajta kivül senki más. Ezt az egy művet Anne-Sophie Mutter kamarazenekara játssza. Itt valami nem stimmel. Ez egy veszélyes bezárkózás, nemcsak nyugat felé, hanem a legközelebbi szomszédaink felé is.
Most olvastam Rozmán Lajos interjúját a Muzsikában: egy négy koncertből álló sorozattal próbálnak egy magyar és egy szlovák szerzőre fókuszálni. Ő is azt mondja az interjúban, hogy "a kortárs zenét ne kezeljük külön a tradiciótól". Ezt mondja most már a donaueschingeni műsorszerkesztő, Armin Köhler is, ez volt az alaptémája annak az bécsi konferenciának is, amelyen novemberben vettem részt. Ez egy pozitív fejlemény.
Nézzük meg honnan jön ez a tendencia: egyszerűen onnan, hogy a zenekarok szakmai szinvonala az utóbbi évtizedben világszerte emelkedett, mindent el tudnak játszani. Megszűnt a zenészek ellenállása, mert látják, hogy a zene az zene, a fajsúly és a stílus lehet különböző, végül is csak a kvalitás mérvadó. Az úgynevezett "szórakoztató" és a "tudást építő" programok arányát okosan adagolják. A szórakoztató müfaj - ahogy mondják - kikapcsol, a tudást építő viszont bekapcsol. Nézzék meg egyszer a Mindentudás Egyetemének a közönségét, ahogy figyelnek, mert valami újat hallanak, na, ez a műfaj hiányzik a magyar zenei életben, pedig a 60-as években megvolt.
A zenekarokról. A konzervatizmusukról híres nagy filharmonikus zenekarok, mint a Bécsi, a Berlini, a Londoni, a New York-i, mind kinyitották a műsorpalettát, a klasszikus repertoár mellett a jelenkor zenéjét is integrálták a programjukba, a közönség normális rendszerességgel tudja követni saját korának zenei gondolkodását. Csak pár példát említek: a Bécsi Filharmonikusokat vezényeltem novemberben négy koncerten. Bartók Concertója mellett a 85 éves Friedrich Cerha Ütősversenyét játszottuk és két művet Georg Friedrich Haastól, az osztrák középgeneráció egyik jeles komponistájától. A Cerha-műre volt egy matinénk is, ezer gimnazista jött Bécsből, Dél-Ausztriából, Lichtensteinből a Konzerthausba a művet élő előadásban meghallgatni, mert hónapokkal előtte már megkapták CD-n, a tanórán előkészítették és dolgozatot írtak a gondolataikról zenehallgatás közben. Ez beszélgetős koncert volt, a gimnazisták maguk moderálták az előadást. A híres Filharmonikusok játszották a Wien Modern Festival zárókoncertjét is. Ezt a fesztivált Claudio Abbado alapította 24 évvel ezelőtt, az idei zárókoncertre az összes jegy elkelt. Új szelek fújnak New Yorkban is. A New York-i zenekarnak jelenleg finn zene sorozata van, négy élő komponistát mutatnak be. A Berlini Filharmonikusok programja a legszélesebb, közismert az "internet-koncertterem" programjuk klasszikus és modern műsorral, bárki megnézheti és meghallgathatja az egész világon. A londoni filharmonikusok már tíz év óta tartó sorozatban tartanak előkoncerteket, ahol a legújabb műveket mutatják be a szerzők jelenlétében. Ez a pár példa azt mutatja, hogy a nyugati zenevilág mennyire tudatában van annak, hogy a tradíció megtartása csak a folyamatos megújulás formájában lehetséges.
Problémák a nyugati zenei életben is bőségesen előfordulnak, de a nagy különbség ott van, hogy ott a problémák megoldását egy folyamatban lehet véghez vinni, ezt itthon a gyakori, ugrásszerű változások és a kommunikáció hiánya lehetetlenné teszik.
Hatvan évvel ezelőtt úgy volt a zenekari programfelosztás szerkezete, hogy a filharmonikus zenekarok játszották a tradicionális műveket, a rádiózenekarok feladata pedig a modern repertoár volt, amit a rádiók is közvetitettek és ma is ez a feladatuk. A 60-as években Lehel György programja volt példaszerű, majd egy ködös időszak következett, és most úgy tűnik, hogy Vajda Gergely vezetésével megint visszatér az egyensúly.
Pár szót az együttesekről, helyesebben ensemblékről, mert ez az együttjátszási formáció elég újkeletű, csak száz éve létezik. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ahogy a szimfonikus zenekarok létrejötte tipikusan a 19. század polgárságának a vetülete, úgy az ensemblék a 20. század demokratikus társadalmi formáját jelképezik. Az "ensemble" az nem kamarazene. Az ensemble-ban önálló felelősséggel bíró tagok vannak, akiket egy karmester fog össze, de a viszonyuk már nem a kapitány és katonái, mint a zenekaroknál, hanem egyenrangú partnerek. A 20. század második felében gombamódra szaporodtak el az ensemblék.
Nálunk a 60-as években Mihály András együttese nyújtotta a legfontosabb információt az új zenéről, később egyéni kezdeményezésekre jött létre az Intermoduláció és a Compon-Ensemble, mindkettő kb. 25 évig próbált kényszerűségből haknirendszerben talpon maradni, mert állami segítséget nem kaptak. A most induló fiatal együttes, a Transemble, Horváth Balázs és kollégái is hasonló problémákkal küzdenek. Szeretném tudatosítani, hogy az ensemble, amelyik fiatalságánál fogva csak a modern repertoárt játssza, az a 20. és 21. század alapformációja, a jelenkor zenei gondolkodásának alapja.
Röviden az Eötvös Intézet és a BMC új kultúrcentrumáról a város közepén, amelyik terveink szerint ez év végén megnyitja kapuit: ez egy kommunikációs fórum lesz, egy híd a kelet- és nyugat-európai zenei élet között, négyezer négyzetméteren épülő találkozóhely, koncertterem, stúdiók, könyvtár és kottatár, a magyar zene teljes informatikus feldolgozásával, jazzklub és étterem. Az alapítványom a fiatal karmesterek és komponisták továbbképzésével foglalkozik, és azt tervezzük, hogy az új házban megjelentetjük a világban található aktuális zenei információkat, sorozatokat indítunk a század zenéjét meghatározó zeneszerzők meghívásával.
Bár én a világban operaszerzőként vagyok ismert, a magyar operák helyzetéről nem szeretnék szólni. Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy az újra tervbe vett Erkel Színház felújitása kapcsán meg lenne a lehetőség arra, hogy az eredeti funkciójának megfelelően az Állami Operaháztól teljesen független vezetés kezébe adják.vEgy más szellemiségű és minőségű zenés színháznak serkentő hatása lenne az Állami Opera évtizedek óta tartó problémáinak megoldására. Sok példa van arra, hogy egy városban több opera működik: Bécsben, Londonban, Párizsban, Berlinben. Sehol nincs közös vezetés alá helyezve, itthon sem kellene a megoldatlan problémák bázisát még szélesebbre nyitni.
Összefoglalva azt ami fontos: a jelenben élni, egymással és nem egymás ellen; a jövőt mindig szem előtt tartan; a tradíciót a megújuláson keresztül megőrizni; megkülönböztetni a tradíción alapuló avantgardot a tradicionális kommersztől; a közönség absztrakt látásmódját fejleszteni; nincs szükség hősökre, nem kell harc és nem kell győzni.
Köszönöm a figyelmüket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése